Április 1-je kapcsán merült fel bennem a kérdés: vajon mennyire van még szokásban ez a hagyomány, például az iskolások körében? Vagy talán a mai "szívatós" világban ez a nap már erejét vesztette és elsikkadt a sok más beugratás között?
Egy tanárnő ismerősöm mesélte, hogy kezdő éveiben többször sírva ment haza az intézményből, mert "kedves középiskolás" tanítványai egy alkalommal rajszögeket tettek a tanári szék ülésére, máskor pedig ragasztót kentek a székére, amitől nemcsak az új ruhája ment tönkre, de ettől az incidenstől rettenetesen megszégyenülve érezte magát. Annyira, hogy komolyan elgondolkodott: pályát változtat... Talán csak nem volt elég jó a humorérzéke?
Nos, ő inkább úgy érezte: a rosszízű tréfákkal serdülőkorú diákjai szándékosan próbálták "eltanácsolni". Ezért végül csak iskolát váltott, és most hatodikosak osztályfőnöke, akik jóval toleránsabb és hálásabb közegnek bizonyulnak - most jól érzi magát és sok sikerélménye van.
Visszaemlékezve a saját élményeimre, nem tudok hasonló durva szituációt felidézni. A maximum annyi volt, hogy műpókot lógattunk le a tanár feje fölé vagy az osztályteremben található szekrényekbe bújtak a fiúk, illetve bezárták az osztály bohócát. Az eredmény mindig a nevelő rosszalló tekintete volt, esetleg egy lesajnáló feddés. Voltak, akik április 1-jén fogkrémmel vagy korommal kenték be a kilincset, esetleg beszappanozták a krétát, mások diót tettek a tanár széke alá... Mindezeket egy jó nevetéssel el lehetett intézni.
Ami egyébként senkinek nem tesz rosszat, sőt: vannak pszichológusok, akik szerint egyenesen lelki szükségletünk, hogy néha - büntetlenül - követhessünk el apró csínyeket. (De ebbe a kategóriába nehéz besorolni az olyan ugratást, aminek komolyabb testi vagy lelki következményei vannak...)
Április elseje, a tréfák és füllentések ünnepe arról szól, hogy büntetlenül téveszthetünk meg másokat. Április bolondja a hagyomány szerint az, akit általános népszokás szerint április 1-én tréfásan rászednek, akivel a bolondját járatják, hogy aztán jól kikacagják.
Egyesek szerint az áprilisi beugratás lélektanilag arról szól, hogy szabadon rászedhetünk másokat anélkül, hogy mi magunk kárt szenvednénk. Évente egyszer tehát szabad manipulálni környezetünket, még szégyenkezni sem kell miatta, sőt, magunknak is (kár)örömet szerzünk.
Csakhogy manapság nem csupán ezen a napon esnek meg ilyen "csínytevések"... Lehetséges, hogy a mai tinik ingerküszöbe valahol máshol van, mint anno a miénk volt és már nem érik be ilyen kezdetleges tréfákkal? Sok olyan esetről hallani-olvasni, ahol a gúnyolódások, folyamatos bántások elől menekülve a - tanulmányaiban visszaesett, netán viselkedészavarossá vált - iskolás gyermek az iskolapszichológusnál kötött ki, rosszabb esetben: öngyilkosságot kísérelt meg...
Hol van az ártatlan, bolondos ugratás és a kemény, megalázó szívatás közti határvonal? Hiszen olyan könnyű valakit szavakkal is bántani és egy egész közösség céltáblájává tenni. Különösen a jelenkori Facebook-függő tinédzser világban, amikor egy-egy gonoszkodó bejegyzés hatására akár karrierek mehetnek tönkre úgy, hogy talán ki sem derül, ki volt a rosszindulatú pletyka elindítója...
Vigyázni kell tehát a tréfálkozással is. Azt hiszem, itt is érvényes lehet a régi mondás: "ne tégy olyat mással, amit magadnak sem kívánnál". Vagyis, mérlegeljünk, mi az, amit mi még humorral el tudnánk viselni, ha rajtunk csattanna az ostor - és gondoljuk bele abba is, hogy a másik ember, aki tréfánk alanya, vajon mennyire erős lelkületű, hogyan hatna rá, ha mások viccelődésének tárgyává tesszük?
Tihanyi-Konda Szilvia
