Kamaszok és a bulizás

 2011.11.27. 08:14

Nemrég olvastam egy anyuka blogbejegyzését, ahol azt ecsetelte, mit élt át csemetéje első egész éjjel tartó bulizása során. Az első gondolatom az volt, hogy bár az én édesanyám is ilyen jó fej lett volna annak idején! Aztán eszembe jutott, hogy azért ha baj volt, ő is mindig lélekszakadva rohant akárhova is. Csak éppen előtte és utána napokig mást se hallottam, csak hogy mennyi baj érheti az embert az éjszakában... De ugyebár ez egy szórakozni vágyó tinilányt a legkevésbé sem tántorít el - legfeljebb jobban odafigyel magára. És akkor az anyai intelmek már legalább célba értek.

Egyszóval, nagyon tetszik a cikk, ezért szeretném megosztani másokkal is, mert sokan magukra ismerhetnek benne. (Az anyukák azért, mert ők is ugyanígy aggódnak - a serdülőkorú fiatalok pedig remélhetőleg ebből - ha másból nem - megtudják,hogy mit éreznek a szüleik az ő "éjszakai kalandozásaik" során....)

Bezzeganya blogjára Magenta írta az alábbi sorokat:

Anyaaaaaa, elmehetek vasárnap egy Halloween buliba?”-pislog rám nagy szemekkel. Persze – válaszolja a szám, bár belül az agyam nemet sikít. Vasárnap este, készülődés. Farmer, fekete póló, szempillafesték, ennyi. Mint minden nap. Mégis másként nézem a készülődést. Banális kérdéseket teszek fel századszor is: telefonod megvan? Fel is van töltve? Pénz van nálad? Igazolvány, kulcs? Ugye tudod, hogy bármikor hívhatsz? Nem fogadsz el italmeghívást, csak olyat iszol meg, amit előtted bontottak fel, stb., stb., ezredszer is. Igen, anyu, tudom, tudom, tudom, ezt is tudom – mondogatja türelmesen. Fél hétkor elindul, fél hét után öt perccel már szeretném felhívni, hogy azonnal fordulj vissza! Hányingerem van az idegességtől, rémképek vonulnak fel az agyamban, nyugtatom magam, hiszen én engedtem el, én is jártam bulizni, ugyan mi baja lenne?

Nagy társaság, vigyázni fognak rá a srácok. Nyolc óra: első sms, odaért a találkahelyre, a többiek is megérkeztek. Kicsit megnyugszom, még máshol jár a figyelmem, fektetem a kicsit. A telefonomat maximum hangerőre állítom, visszafogott sms jelzésemet sivítóra cserélem. Kilenc óra: összeveszek a férjemmel, mert a cukortartót a szekrény másik végébe rakta, mint ahova szoktam. Fel-alá sétálok a lakásban, végül leülök filmet nézni. Férjem otthagyja a tanulnivalóját és megnézi velem. A filmre nem emlékszem, folyton az órát lesem. Tíz óra: állok a gyerekszobában az üres ágy előtt és hallgatom a másik kettő szuszogását. Nincs meg a megszokott ritmusa ennek a zenének.
 

Ténfergek a lakásban, nem találom a helyem. Percenként nézem meg, nem kapcsolt-e ki a telefonom? Tizenegy óra: második sms, átmentek egyik helyről egy másikra. Géphez pattanok, nézem a hely honlapját, azaz nézném, ha nem csak azt írná ki, a domain lefoglalva, honlap készül. MI? Honlap sincs, miféle hely ez? Milyen emberek járnak oda? Kézbe veszem a telefont, hogy felhívjam, de visszafogom magam, bár nem könnyű. Férjem nyugtatni próbál, újra összeveszünk.

Tizenegy óra öt perc: újabb filmet kezdek nézni, férjem tanulni próbál, de megint mellettem köt ki. A telefont le se rakom a kezemből, nehogy elkeverjem, még a vécére is viszem. Éjjel fél egy: kidőlök, elalszom a tévé előtt. Éjjel fél három: felriadok. Úristen, hol a telefonom? Mi van, ha hívott és nem hallottam meg? Miféle anya vagyok én, hogy alszom, miközben a gyerekem valahol az éjszakában van és ki tudja éppen mi történik vele? Ha most rángatják be egy kocsiba öntudatlanra kábítva? Magamhoz térek egy pillanat alatt, felnézek, férjem a gép előtt ül és játszik. Nem tudok aludni, hátha hív – vallja be. Felhívom – határozom el újra. Vagy legalább egy sms-t küldök, hogy minden rendben van-e? Lebeszélem magam.

Éjjel három óra egy perc: sms, széttáncolták a lábukat, átmentek egy leülős non-stop helyre. Visszaírok, érted menjek? Már fel is öltözöm, mire jön a válasz, kösz nem, még dumálunk, az első busszal jövök. Fogom a telefont, felhívom, nem hívom, de, megkérdezem, miért nem jó, ha most érte megyek. Végül meggyőzöm magam, hogy kár lenne égetni, nem vagyok komplett, jól érzi magát, mit zrikáljam, irány aludni a kanapé helyett az ágyba, férjemet is magammal cipelem. Négy óra: elalszom, de mostanra ismerem a sötétben fellelhető árnyak mindegyikét.

Öt óra: sms, anya, értem tudsz jönni, le fogom késni a buszt. Felpattanok, hívom, hol vagy? Fél perc múlva fel vagyok öltözve, férjem is ébred, menjek én? – kérdezi, de nem, nem, ÉN akarok érte menni. Kocsikulcs, a liftből visszarohanok, a jogsi se árt, ha nálam van. Öt óra tizenöt: begurulok a találkahelyre, ott van, ott van, épségben, egészben, fázósan összehúzza magát, de jól van. Végre-végre-végre! Az se érdekel, hogy a hajából, ruhájából dől a szórakozóhelyek tipikus állott cigarettaszaga. Beül az autóba, rám mosolyog, puszit ad, itt vagyok - mondja, én visszamosolygok. Tudja, látom rajta. Ismer, mint a tenyerét. Pontosan tudja, min mentem keresztül az éjjel. Hazáig ömlik belőle a szó, én meg nem tudom letörölni az értelmetlen vigyort az arcomról.

Öt óra negyven perc: mindenki ágyban, a görcs már felengedett a gyomromban, végre nyugodtan alszom. Hét óra: „Anyaaaa, ébresztő, éhes vagyok, kérek mákos tésztáááát” – suttog a Kicsi a fülembe, miközben a hajamat csavargatja, lába az apja gyomrában. Felkelünk mákos levelest sütni. Robotként működünk, legközelebb alszunk inkább, mondja a férjem. LEGKÖZELEBB? Lesz legközelebb? Persze, hogy lesz. Akkor már nem fogok rémeket látni, hanem alszom (haha). Azért a másik oldalon, bulizó kamasznak lenni jobb volt.

Magenta


 

 


 

Címkék: szórakozás anya buli éjszaka tinédzser kamasz serdülő

A bejegyzés trackback címe:

https://kamaszgondok.blog.hu/api/trackback/id/tr383414574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.