Pán Péter szindrómaként is ismert az a jelenség, amikor a fiatal felnőttek nagyméretű kamaszokként próbálnak élni - semmire és senkire nem tekintve. Csak a mának élnek és elvárják, hogy szüleik továbbra is kiszolgálják őket... Az ilyesmi régen is előfordult, de elvétve. Ma azonban a társadalmi normák felborultak, a média által sugallt szingliség és a többi "trend" segítenek elkendőzni a fájó valóságot: valamivel ezek a fiatalok nem tudnak szembenézni.
Dan Kiley amerikai pszichológus a ’80-as évek elején már könyvet írt erről a típusról. („A Pán Péter szindróma: Férfiak, akik sosem nőnek fel”) Hivatalosan nem tekintik pszichopatológiás állapotnak ezt a jelenséget, de az tagadhatatlan, hogy Kiley-hez hasonlóan, mi is egyre több Péterhez hasonló karakterbe botlunk. Ráadásul nem is csak a fiúk, de a lányok között is egyre több az olyan kényszer-szingli, akinek a gondolkodásmódja és a viselkedése zárja ki annak a lehetőségét, hogy komoly nőként, ne csitriként tekintsenek rá és kezeljék őt a férfiak... Ez persze további (párkapcsolati) problémákat okozhat.
Felelőtlen viselkedés és kötődési problémák
Ezeket a csak életkorukban felnőtt, ám érzelmeikben retardált személyek általában makacsul ragaszkodnak a gyermeki élet gondtalanságához, így sokszor el sem akarnak költözni otthonról és feladni otthoni, kényelmes életüket. Gyakran nonkonformisták, mint egy szélsőséges érzelmű kamasz.
Visszautasítják a felelősséggel járó társadalmi szerepeket, ami a akár a munka világában is ellehetetleníti működésüket. Nem igazán törekednek arra, hogy beilleszkedjenek a munkahelyükön (ha egyáltalán hajlandók dolgozni járni) és önálló egzisztenciát teremtsenek. Közülük azok a legszerencsésebbek, akik olyan foglalkozást találnak, amelyben legális keretek közt élhetnek kamaszként.
Ami érzelmeik kifejezését illeti, néha-néha mutatják a törődés jeleit, azonban ezt általában pillanatok alatt felváltja a nemtörődöm viselkedés, ami nemcsak barátaikat, de aktuális partnerüket is összezavarja. Ha eljutnak egyáltalán egy kapcsolat kialakításig, amint felmerül az elköteleződés kérdése, szinte biztos, hogy néhány napon belül véget vetnek neki: az elköteleződés összeegyeztethetetlen az értékrendjükkel.
Rendszeresen az érzelmek szélsőséges verzióit élik át (alkalmi dühkitörések is előfordulhatnak náluk), továbbá jellemző rájuk a minimális önkontroll, ami önmagában is valószínűsíti az alkohol-és droghasználatot. Ennek a valószínűségét azonban tovább növeli a sajátos tagadó megküzdési mód: úgy vélik, ha nem foglalkoznak a problémával, akkor az előbb-utóbb magától is eltűnik.
Ha mégis komoly párkapcsolat alakul ki, olyan partnert választanak, aki betölti a szülői szerepet és ugyanúgy gondoskodik róluk, szervezi az életüket és meghozza a felnőtt élettel járó döntéseket, ahogy a szüleik tették.
Az ok: túlféltő szülők
Önképünk kialakításában fontos szülői minta. Ez könnyíti meg a gyermek számára, hogy megtanulja az íratlan vagy írott társadalmi szabályok elsajátítását, a különböző közösségekbe való beilleszkedést. Ha a szülő nem állít fel idejében bizonyos (betartható és igazságos) szabályokat, félő, hogy később már nehezebb dolga lesz, ha elkanászodó serdülő korú gyermekét próbálja rendszabályozni.
A szindróma kialakulásának hátterében valószínűsíthetően egy túlságosan védelmező, megengedő, „a széltől is óvó” szülői viselkedés áll, ami meggátolja, hogy fegyelmezettséget, felelősségtudatot és az érzelmek kezelésének megfelelő módját sajátítsa el az illető.
Azok a gyerekek, fiatalok akiket soha nem bátorítottak cselekvésre, próbálkozásra, felfedezésre, boldogulásra és – az esetleges kudarc kilátásával – kockáztatásra, hogyan is tanulnának meg a saját lábukra állni? Ilyen esetekben az egészséges leválás évekkel eltolódhat – vagy akár soha nem is kerül rá sor.
Van megoldás? Pán Péter felnő végül?
Az önálló, felelősségteljes életvitelre való áttérés azért nem lehetetlen. De ez csak akkor történhet meg, ha a gyermek - felismerve, hogy rossz úton jár és lehatározva, végig is csinálva a kemény önismereti munkát - végrehajtja azokat a változtatásokat, amelyek képessé teszik rá, hogy átvegye az irányítást saját élete fölött.
Tehát első lépésként:
- Nézzünk szembe a valósággal.
- Bocsássunk meg magunkat és a szüleinknek.
- Hagyjunk fel azokkal a szokásainkkal, amelyek nem méltók új, felnőtt énünkhöz.
- Keressünk új, inspiráló ismeretségeket, szórakozási formákat.
- Ha szükséges, kérjünk segítséget!
- Segíthet, ha naplóban jegyezzük fel az eredményeinket.
- Soha ne forduljunk vissza az úton, ha már egyszer elindultunk!