A fenti mondat sok tizenévest nevelő szülő szájából elhangozhatna... Mégis, ezeket a szavakat egy cikkből kölcsönöztem, amelyet alább idézni is fogok, mert nagyon jól példázza az átlagos tini "világrengető" problémáit.

Mert a serdülőkor gyökeresen megváltoztat mindent. Az addigi kislány vagy kisfiú 12-14 éves kora környékén szembesül azzal, hogy a teste elkezd megváltozni, sőt, a hormonok is egyre inkább működésbe lépnek, ami a gondolataikat még jobban összezavarja. Ez így lehetett 100 évvel ezelőtt is, csak akkor még nem voltak koedukált osztályok és tinimagazinok, tele tökéletesre retusált modellek képeivel...

"A lány sokáig nézte az arcát a tükörben. Örült, hogy nincs otthon senki, így nem kellett attól félnie, hogy megzavarják a saját tükörképének az alapos vizsgálatában. Olyan intim dolog ez, gondolta, nem is értette, hogy mások hogyan tudják, mondjuk kisminkelni magukat az egész család előtt, vagy valami nyilvános mosdóban... Mások... Belenézett a lány arcába, aki a foncsorról nézett rá és egészen idegennek érezte magát. Vagyis nem magát, hanem aki visszanézett rá. Hogy ki is ő valójában, aki a fejében beszél folyton, vagy az a hatalmas orrú, idétlen pattanásos lány a tükörből, most igazán nem tudta eldönteni, a kettő valahogy nem volt összhangban.

Eszébe jutott az anyja, aki egyenesen indulattal győzködte őt mindig, hogy milyen szép, sokáig nem is értette a hirtelen letámadásait. Aztán rájött, hogy magát akarja meggyőzni azzal a komor vehemenciával és dühvel, amit az ő, egyébként is nyomorult fejére zúdít, amikor a tükör előtt bámulja az arcképét. Tessék, tényleg senkinek sincs köze az egészhez!

Nem emlékezett rá, hogy mikor borult fel minden, régen nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Rajongott az anyjáért és mindenért, ami vele kapcsolatos volt. A szoknyákért, amiket neki vett, a copfokért, amiket reggelente szépen font neki és büszke volt rá a nap minden pillanatában. Ő volt a legboldogabb kislány, a tükörképe pedig a legkevésbé sem érdekelte.

Ha tehette volna, leszerelte volna az össze tükröt a falról a lakásban, de akkor megölné őt a nővére, aki a hatalmas kék szemeit meresztgeti magára állandóan, és három hajtincset pakol balról jobbra hosszú órákon keresztül. Sokszor gyűlölte őt, ettől pedig még nyomorultabban érzezte magát, nővére tökéletes bizonyítéka volt ugyanis annak, hogy vele mennyire kiszúrt a természet. Most viszont edzésen volt, legalább egy óráig nem billegette otthon azt a tökéletes arcélét, ő pedig ketten lehetett azzal a valakivel, akinek a testébe zárták. Tiszta skizofrénia!

A tükörbe bámulva megállapította: Neki van a legszörnyűbb orra az egész osztályban, ráadásul tele van a képe pattanásokkal. A többieknek alig van, vagy egyáltalán nincs is, ő meg úgy néz ki, mint egy barkaág rügyfakadásokkal. Mindenkinél majdnem egy fejjel magasabb, úgy érzi magát, mint egy túlnövéses zsiráf, akinek muszáj a képét mindenkire ráerőszakolni, nem is csoda, hogy állandóan görbén megy. Ezzel is piszkálja mindig az anyja, húzd ki magad rendesen, néha még háton is rángatja, hát miért nem vagy inkább büszke arra, hogy ilyen szép alakod van?! Hát miért nem tudja megérteni őt, legalább a saját anyja?!

Az alakom... itt van mindjárt a mellem, gondolta, ami az anyja szerint tökéletes, pont akkora, mint amilyennek lennie kell. Persze könnyen beszél, nem neki kell naponta végighurcolnia magát az iskolában, a többi 12 éves között, és nem neki kell úgy éreznie magát, mint aki egy idegen bolygóról pottyan volna a tökéletes tinik közé. "

Az írás ezen a linken tovább olvasható.