Ebben a bejegyzésben újfent egy segítségkérő szülő levelét adom közre. Ezúttal nem társ-oldalunkra érkezett a kérés, az interneten böngészve találtam rá, de annyira fontosnak tartom a felvetését, hogy ide másolom az egész levelet. (Dr. Süli Ágota szakértői válaszát az eredeti helyen lehet elolvasni.)

Hova vezethet, ha a gyereknevelésben a szülők egymás ellen dolgoznak?

"15 éves fiamnak én mindig azt kell elmondjam mit nem lehet, és apja ha ezzel egyet is ért akkor is azt csinálja, hogy a háttérben marad, lapul vagy ellent mond nekem. Legfeljebb azt mondja neki, hogy ezt azért ne csináld, mert anyukádnak nem tetszik és nem azt hogy helytelen például.
Ha ma elmondja a párom, hogy ezt nem kéne engedni a gyereknek, akkor ha legközelebb rászólok ugyanezért akkor is lapul, kihátrál mögülem.

A gyerek egyre inkább ellenáll annak amit mondok neki, a testi épségére veszélyes dolgokról is nehezen tudom lebeszélni, előfordul hogy megszegi az erre vonatkozó tilalmakat és akkor a számítógépezés, a barátokkal való csavargás megvonásával tudom büntetni.

Szóba jöhet nálam, hogy a kirótt büntetést elcserélheti valamire ami számára könnyebben elviselhető (pl. segít valamit vagy másvalamiről mond le). Fiam egyre dühösebben reagál ha megszeg egy-egy egyezséget és számon kérem. Egyezség lehet például az, hogy elmehet hétvégén a barátaival egész hajnal kettőig, de akkor nem iszik alkoholt. Amikor kéredzkedik és ez a feltétel akkor boldogan beleegyezik, aztán amikor mégis iszik (pl. egy fél sört tehát nem sokat) és kiderül mert várom otthon és meg tudom állapítani, akkor lázong, hogy miért nem lehetett neki azt amit mindenkinek (?) lehet a barátai közül.

A viták után olyan is előfordult, hogy amikor a párom azt hiszi, hogy nem hallom megvigasztalja a fiamat elismerve, hogy rosszul érinti valami. Azt viszont nem mondja neki hogy pl. - ha rosszul is esik akkor is vállalni kell a büntetést, vagy jóvá kell tenni, mert te hibáztál, … vannak szabályok amiket mi felnőttek sem hághatunk át. Vagy hogy amit vállalt azt tartsa be. Inkább úgy jön ki az egész, hogy szegény gyerek hát ilyen anyád van…

Elbeszélgettem a párommal több alkalommal is. Legutóbb elmondta, hogy neki vigyáznia kell a családban betöltött szerepére, hogy ő fontos legyen és a fia szeresse.
Erre ugyanannyira kell vagy jó lenne nekem is vigyázni, de ennyi erővel ha a gyerek a szakadék felé tart akkor is azt kéne mondjuk, hogy csak nyugodtan haladj arrafelé fiam, az a lényeg hogy szeressél és meg ne haragudj amiért korlátokat állítok fel…

Szerintem vannak dolgok amiktől a szülő dolga hogy távol tartsa a gyerekét. Nem csak ezeknek a dolgoknak a káros hatásai miatt, hanem azért is, hogy tudja: vannak határok. Sőt, szerintem egy gyerek azáltal is érzi hogy szeretik, törődnek vele, hogy nekünk szülőknek előre valóbb az ő biztonsága, nevelése mint az hogy pillanatnyilag mennyire vagyunk népszerűek nála.

Azt nem tudom, hogy az én fiam mikor fogja ezt átlátni, főleg ha marad a helyzet az, hogy anya korlátoz, apa viszont jófej és mindent megenged. A férjem azzal is érvelt már, hogy egy ekkora gyereket nem szabad korlátozni, el kell engedni (kivéve ha őt épp zavarja hogy pl. hangosan hallgatja a zenét amikor ő is itthon van).

Én úgy gondolom, hogy aszerint nyíljon lassabban vagy gyorsabban az a kapu a világ felé, hogy a gyerek mennyire képes vigyázni magára, mennyire képes az élet szabályait betartani, amit itt még a velünk való egyezségek jelképezhetnek. 18 éves koráig mindenképpen mi felelünk érte."  - írta V. Helga.

Dr. Süli Ágota válaszát ezen a linken lehet elolvasni.