Ezúttal egy olyan segélykérő írásról lesz szó, amelyet ugyan nem e bloghoz címeztek, de nagyon gyakori problémának érzem.
Az írás forrása a "Válaszkereső" című oldal. Egy 22 éves lány írja le a problémáját, melynek középpontjában az áll, hogy mindig úgy érezte, ő kevébé kedves a szüleinek, mint a testvére és otthon túl kevés szeretetet és megértést kapott. Elköltözne, hogy a barátjával éljen, de mégsem igazán tudja meghozni ezt a döntést, mert mindig jönnek a "kifogások", amiknek talán önbizalomhiánya vagy kényelmesség az oka... Szerintetek?
Idézet a leveléből: "Úgy érzem, egyedül vagyunk a világban a párommal, egyikünk családja sem szeret minket annyira, hogy segítsen, pedig mindkét család jól áll anyagilag (főleg az enyém).
Sosem éltem albérletben, nem tudom mi lesz velem egy idegen helyen, sőt azt sem tudjuk, hogy hova költözzünk, Magyarország vagy külföld, kisváros vagy nagyváros, mi lesz a munkahelyekkel, én hol fogok elhelyezkedni (főleg hogy nincs kocsim bejárni), hogy visszük el a kinti cicámat, akit mindketten imádunk, lakásba... igazából a szüleim kitesznek egy piacképtelen szakmával, amit utálok (csak miattuk végeztem el), a gyenge fizikumom miatt a fizikai munka sem hosszútávú megoldás, ráadásul a betegségeim miatt kénytelen leszek minden nap főzni magamra, ellátni egy háztartást és dolgozni, úgy, hogy még tanulni szeretnék valami olyasmit, ami érdekel vagy legalább piacképes.
Úgy érzem, egyedül vagyok a világban és minden a nyakamba szakad hamarosan. (...) Néha már úgy érzem, hogy velem nem stimmel valami, Félek az emberektől, az új dolgoktól az ismeretlentől, de mennünk kell. Van egy álmom, az, hogy egy messzebbi (európai) országba költözzek pár éven belül, de minél inkább belegondolok, ez a terv is megdőlni látszik, kezd teljes reménytelenség úrrá lenni rajtam.
Nem bírom az időjárást, az itteni hangulatot (főleg a családainkét, anyám és a párom anyja is depressziós valószínűleg). Szerintem már én is depressziós vagyok a családommal és a "karrieremmel" történtek miatt, sokmindent nem tudok feldolgozni, amiket egész nap képes vagyok agyalni, bosszankodni, sírni. Már nem tudok a tanulásra figyelni, csak "kattog" az agyam egész nap és ki vagyok készülve."
A szakértők válaszai közül nekem ez tetszett leginkább:
"Sok fiatalnak nehéz átlépnie a felnőttkorban, a levele alapján úgy tűnik, Ön is leginkább ezzel küszködik. Egyrészt érzi, hogy már nem gyerek, felnőtt életvitelt szeretne, másrészt fél a felnőtt léttel együtt járó felelősségtől. A gyermeki létet az jellemzi, hogy kicsi a felelősség, kevés a kötelesség, a terhek átadhatóak a szülőknek, ellenben a jogok is korlátozottak, a szülők határozzák meg elsősorban, hogy hogyan éljen, mit tegyen, stb. Ezzel szemben a felnőtt létre jellemző, hogy saját maga dönthet a sorsáról, életmódjáról, de ezzel együtt saját magáról is kell gondoskodnia, a felelősség és kötelezettség is egyedül az Öné. Nekem úgy tűnik, hogy Ön a két lét keverékét szeretné, azaz felnőtt jogokat, gyereki kötelezettséggel és felelősséggel. de ez sajnos nem lehetséges. 22 évesen ideje felnőtté válnia, ennek minden kötelezettségével és felelősségével, nem tehet mindig másokat felelőssé az életéért. Olyan dolgoktól fél, amivel más felnőtt is naponta megküzd, dolgozni, gondoskodni családról, háztartásról, munkahelyet találni, jövedelméből kijönni stb. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen. A szülei is képesek voltak ezzel megküzdeni, most Önökön a sor."
