Hosszú és nagyon érdekes cikket közölt június közepén a HVG online. Az írás aktualitását Gordon Neufeld és Máté Gábor közös munkája, A család ereje című kötet adja. Ebben a szerzőpáros a kortárs-orientáltság veszélyeire hívja fel a figyelmet.

Hogy mi az a bizonyos "kortárs-orientáltság", kiderül a cikkből, illetve a könyvből.

Lényegében arról az ismert jelenségről van szó, amikor valaki szinte rögeszmésen attól teszi függővé reakcióit, hogy mások, főként az osztálytársak vagy a haveri-baráti kör tagjai mit fognak szólni hozzá. Ezzel fordított arányban pedig egyre kevésbé érdekes már a család, a szülők véleménye, elvárásai. Vagyis egy idő után a szülői tekintély meginog, eltűnik, s helyét átveszi a kortárs csoportok hangadóinak véleménye.

A jelenség persze nem új, ahogyan a "lázadó kamasz" megfogalmazás sem. az. Csakhogy míg az előző generációk fiataljai beérték a feleseléssel, látszólagos hányavetiséggel, esetleg egy kis ajtócsapkodással, ma már sajnos egyre gyakoribb, hogy a kommunikáció megreked, a kapcsolat szinte megszakad a szülő és gyermeke között, hiába élnek egy fedél alatt - és ennek nem csupán az az oka, hogy a sokat dolgozó szülőnek nincs elég ideje gyermekére.

Ha ha az ember akarja, ritkán találkozva is élénk kapcsolatot tarthat fenn bárkivel - legalább telefonon.
Annál azonban kevés lelombozóbb dolog van egy szülő számára, mint a vacsoraasztalnál is némán a telefonját nyomogató csemete, aki soha nem csinálja meg, amit kérnek tőle és sosem hajlandó beszélni a napjáról.

"És akármilyen fájó, a felnőttek rontják el. Hiába nő a kétségbeesés, a sértettség is nő..." - és sok szülő itt rontja el a dolgokat, legalábbis Neufeld szerint.

"A kötődés, a törődés és a türelem – olyan követelmények, melyek természetesnek tűnnek, mégis épp ellenkező stratégiákat alkalmazunk, amikor a gyerek elkezd flegmázni. Pedig csupán azt a kötődési űrt kellene újra kitölteni, ami saját elengedő nevelési módszerünk során keletkezett."  - ad megoldási javaslatot is Neufeld.

A Neufeld-Máté szerzőpáros arra is felhívják a figyelmet, hogy a gyerek elfordulásának okozója sokszor a saját gondjaival, stresszével elfoglalt szülő.

A dühös, agresszív gyerek általában olyan figyelemhiányos állapotot jelez a maga „rosszcsont” módján, melynek eredete egy családi trauma lehet, akár a párkapcsolati problémáikat asztal alá söprő szülőpáros viselkedése válthatja ki a kamasz gyermek ily módon történő "lázadását".

A kérdés, hogy a „rossz” gyereken, és annak tűrhetetlen viselkedésén túl hajlandó-e a szülő szembenézni saját felelősségével?

Akár kamaszként, akár szülőként olvassa valaki a fentieket, figyelmébe ajánlom a cikk alapjául szolgáló tanulmányt, de legalábbis a HVG idézett írását.

Tihanyi-Konda Szilvia