Nagyobbik kamasz gyermekem jövő héttől újra járhat iskolába - ahogy rajta kívül sok százezer másik fiatal is ismét találkozhat végre az osztályaival élőben. Ennek nyilvánvalóan a legtöbben örülnek. De az én kiskamaszom még nem döntötte el, hogy így érezzen-e?
Mi a gond? Miért nem örül maradéktalanul az osztálytársai viszontlátásának az én kislányom? Azt hiszem, ennek valami kamaszkori lelkis oka lehet. Nyilván nem követtem figyelemmel végig az online óráit, és azokat a csevegéseket sem, amiket az elmaradt órák mentén a gyermekek a tanuló felületen "elkövettek", de tudom, hogy olykor néhány mondat olyanra sikeredett, amelyet az illető is gyorsan felülbírált, és ki is törölt hamar... csakhogy az internet ilyen szempontból is veszélyes terep, mert amit egyszer leírtunk, az ott marad valahol egy szerveren.
Volt is kisebbfajta botrány ebből, és egy külön osztályfőnöki óra keretében ez lett a fő téma. Lánykám ugyan nem volt részese a megfeddésnek, hiszen nem is jellemző rá, hogy bárkit online kritizálna, de azért kellemetlenül érintette a dolog. Eszébe juttatta, hogy a fiúkkal már korábban is többször el kellett beszélgetnie az osztályfőnöknek, mert - talán a vírushelyzet miatti növekvő feszültség okán - egyesek az iskolában is túl hangosan és durván viselkedtek egymással. Ezt már akkor is említette, de hogy valóban mennyire mély hatást tettek rá ezek a dolgok, arra csak most ébredtem rá, amikor az iskolai oktatás jövő heti újraindulásával kapcsolatban kijelentette, hogy ő nem igazán örül ennek...
Kijelentette, hogy ő nagyon jól megoldotta és szerette az itthoni kis online életét, mert a számára legfontosabb emberek társaságában lehetett, barátnőivel pedig napi szinten tudnak csevegni. Értem én, hogy így a szociális kapcsolatok se hiányoztak az életéből ez idő alatt, de azért ez nem az igazán egészséges megoldás egy tini számára, ugye? (Tegyük hozzá, hogy még nem tartozik a bulizós korosztályba.) Ez nyilván nem ugyanaz, mint amikor sokkal többet tudott a szabad levegőn mozogni vagy edzésre járni. Ő éppenséggel azt se hiányolta, mert videós edzésprogramokat csinált, és rengeteget görkorcsolyázott mostanában...
Ez a beszélgetés nagyon elgondolkodtatott és elszomorított: ezek szerint ez a pár hónap karantén ennyire visszafejleszti a gyerekek szociális igényeit? Kisebbik gyermekemnél szerencsére ezt kevésé figyeltem meg, de azt igen, hogy többet játszik online játékokat, mint korábban, aminek ugyancsak nem örülök. Igaz, ő még eközben is folyton a barátaival kommunikál, hol a játékon belüli chat használatával, hol skype segítségével. S közben ott figyel a szekrényben a rengeteg legó, modellvasút, több tucatnyi társasjáték, a könyvektől roskadozó polcok, tele a valamikor még érdekes olvasnivalókkal, amiket mostanában sajnos csak ritkán látok a kezében.
Csak remélni tudom, hogy hamarosan igényük lesz rá, hogy visszatérjünk a korábbi gyakorlathoz, és járjunk megint kirándulni, vagy rokonokhoz, ahol hatalmas kártya partikat szoktunk folytatni... és persze, jó volna azt látni, hogy a digitális kütyüs térből megint kilépnek a gyerekeink az igazi életbe, ami sokkal egészségesebb felnövekedést eredményezhet, mint a virtuális tér...
Nálatok is ennyire megváltoztak a gyerekek az elhúzódó online oktatás hatására?
